Az 1956-os forradalom és szabadságharc tiszteletére szervezett október 23-i városi ünnepségen Németh Alajos tanár, helytörténész mondott ünnepi beszédet. Gondolatatait változtatás nélkül adjuk közre.
Tisztelt Ünneplők, Emlékezők! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Minden év októberében egyre gyakrabban találkozunk a médiában 1956. októberi forradalmat méltató emlékezésekkel, visszaemlékezésekkel, újságcikkekkel.
A televízióban láthatjuk a régi filmhíradóban boldog, egymásba karoló felvonulók örömmel viszik a lyukas nemzeti lobogót, a Bem szobornál Sinkovits Imre a Nemzeti dalt szavalta, majd a betonra zuhanó Sztálin szobrot, a fegyveres harcot a rádiónál, és az szovjet tankokat.
Kevesen vannak már közöttünk, akik átélték ezt a történelmi eseményt. Én 7 évesen még emlékszem szüleim, rokonaim izgalmára a recsegő rádió körül a híreket hallgatva, emlékszem az első iskolai olvasókönyvemre, melynek a „C” betűt tanító részén a Rákosi címer volt a címer szó alatt, melyet lelkesen ragasztottunk le. Nem tudtuk miért, de éreztük a felnőttek viselkedéséről, hogy fontos dolgok, események történnek. Éreztük az emberek boldogságát, felszabadultságát, amint a korabeli filmhíradókból is érezhetjük. De emlékszem gyerekként a mosonmagyaróvári tragédiára, alig három nappal e vidám események után. A vidám felvonuló tömegre, melyet a Kossuth Kollégium ablakából néztünk. A géppuskák ropogására és tompa buffanás a kézigránátoktól. De emlékszem a kórházban, a folyosón fekvő sebesültekre, a mártírok temetésére, és november 4-i utáni csendre.
De hogy is jutott az ország 1956 októberéig? Magyarországon mérhetetlen volt a kilátástalanság, a szenvedés, a szegénység és a düh. A második világháború tragédiája után óriási erőfeszítéssel és a megszálló szovjet csapatok árnyékában talpra állt az ország. A haza másodjára is megcsonkított területén alig három év alatt sikerült több-kevésbé helyreállítani mindazt, amit lehetett. Hazánkban az 1947-es választások után kemény kommunista diktatúra épült ki. Csakhamar Sztálin szobrokat emeltek, lerombolták a templomokat, a zárdákat. Bevezették a cenzúrát és az egypártrendszert. Megalakult az ÁVH, megteltek a börtönök és az internáló táborok. Végbementek nálunk is bányák, bankok, ipari üzemek, kereskedelem, egyházi iskolák államosítása és elkezdődött a mezőgazdaság kollektivizálása. Az osztályharc másik különleges frontja volt a kulákok elleni harc. A hortobágyi puszta az 1950-es évek első felében a magyarországi kommunizmus legsötétebb korszakában több ezer magyar család sorstragédiájának volt színtere. Emberek tízezrei sínylődtek kényszermunkatáborban, mégpedig békeidőben, saját hazájukban, rabszolgasorsban. Az oktatásban teljesen átírták a magyar történelmet, a tanároknak, diákoknak hazugságokat kellett elsajátítani, és csak orosz nyelvet lehetett tanulni. A származási kategóriák szerinti megkülönböztetés miatt korábban tehetős, vagy politikailag ellenségesnek minősített szülők gyerekei osztályidegen minősítést kaptak, még középiskolába sem vették fel őket. A rendszer erősen vallásellenes volt.
Az itt felsorolt események, okok és előzmények, a minden társadalmi réteget, egyként sújtó terror, jogfosztottság, létbizonytalanság, a nemzetirtás miatti végső elkeseredés nyilvánvalóvá tették 1956. október 23-i forradalom és szabadságharc kirobbanását. A budapesti műegyetemisták 1956. október 22-i nagygyűlésükön 16 pontba foglalták össze követeléseiket, másnapra pedig tüntetést szerveztek a lengyel a munkástüntetések iránti szolidaritásuk kinyilvánítására. Követeléseik között szerepeltek a szovjet csapatok kivonása Magyarországról, új kormány létrehozása Nagy Imre vezetésével, többpárti választások, teljes vélemény- és szólásszabadság, és szabad rádió. A Petőfi szobornál tartott tüntetésen nyomatékkal követelték a szovjet csapatok kivonását, a zászlókból kivágták a szovjet mintájú címert, és így lett a lyukas zászló a forradalom jelképe. Gerő Ernő ostoba, gyűlölködő beszéde után a békés tüntetés szinte órák alatt népfelkeléssé, majd a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok beavatkozása után fegyveres szabadságharccá változott. A forradalmat és szabadságharcot az utca népe vívta, a megalakuló fegyveres csoportok, a pesti srácok. Ők, akik megfutamították a féktelen világuradalmi gőgjében felfuvalkodott szovjet-bolsevik vörös hadsereget, történelmének első vereségét mérve rá.
Munkásokból, fiatalokból, öregekből, nőkből és gyerekekből álló csoportok benzines palackokkal, puszta kézzel és kézifegyverekkel olyat vágtak a világ akkor leghatalmasabb haderejének fejére, hogy a nagy Nyugat hitetlenkedve és csodálkozva nézett. Ezeknek a fiataloknak szüleik, nagyszüleik, tanáraik és papjaik még bennük élő 1848 szellemét és hitét nevelték beléjük. A forradalom hősévé váltak azok, akik védték a rendet, megakadályozták a fosztogatásokat, akik az elesettek hozzátartozóinak, rokkantaknak támogatásra kitett nyitott ládákba dobálták kevéske megtakarított pénzüket, és a világforradalom legtisztább forradalmának részévé váltak. De történelmünkhöz híven a Nyugat sunyi módon újra elárult bennünket, mint ahogy megtették 1849-ben is. Mindvégig hitegetve bennünket, miközben bizonyságot tettek a szovjeteknek, hogy nem nyújtanak segítséget a magyaroknak. 1956. november 4-én a vörös hadsereg hadüzenet nélküli háborút indított Magyarország ellen. Özönleni kezdtek a tankok. A mindenből kifogyott szabadságharc ugyanúgy, mint 1849-ben újra egyedül maradt és elbukott. Természetesen ehhez nagymértékben hozzájárultak azok a hazaáruló gazemberek és leszármazottjaik, akik az 1989-es rendszerváltoztatásnak is jelentős haszonélvezői voltak.
A szabadság leverése után Moszkva és budapesti helytartói tudták, hogy a példátlan lázadásban egy nemzet akarata fogott fegyvert, ezért könyörtelenül vissza kell vágni. Olyan megtorlást kell alkalmazni, ami kegyetlen, ami emlékezetes marad. Nem volt a magyar történelemben ehhez hasonló megtorlás, amikor ennyi embert akasztottak fel, ennyi embert csuktak börtönbe és hurcoltak internáló táborokba. Amikor hetek alatt 200.000 ember hagyta el az országot, és százezreket aláztak meg a munkahelyükön. Ez a terror még ha enyhébb formában is, 1989-ig az úgynevezett rendszerváltozásig megmaradt.
Minden évben ilyenkor elővesszük 1956. október 23. emlékét, megemlékezünk róla, megünnepeljük, majd újabb egy évre eltesszük. „A mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki.” Gyakran használjuk ezt a kifejezést. 1989-ben, mikor megalakult Mosonmagyaróváron az ’56-os vizsgálóbizottság, még találkoztunk a barikádon harcoló hősökkel, találkoztunk az ’56-os sortüzek sérültjeivel, a börtönből kikerült emberekkel, és láttuk azt a kontrasztot, a tönkrement életeket, a szegénységet, melyet ezek az emberek hordoztak magukkal, és láttuk a kiemelt nyugdíjat, magas beosztásokat, jutalmakat, az őket tönkretevő, a hatalmat kiszolgáló áruló talpnyalóknál. Ez a kontraszt nyugodtan mondhatjuk, mind a mai napig fennmaradt. Ugyan 1989 után már forradalomnak és szabadságharcnak neveztük október 23-át, forradalmároknak és hősöknek tituláltuk a harcokban résztvevőket, de a rendszerváltozás mindvégig ódzkodott attól, hogy a forradalmi eseményeket őszintén tisztázni lehessen. 2006-ban az 50. évforduló kapcsán az ’56-os vizsgálóbiztosság tagja, Szeredi Kálmán 56 kérdést intézett történészekhez és politikusokhoz. Felkent történészek mítoszokat gyártottak, a politikusok futni hagyták a gyilkosokat és árulókat. Az 56 kérdésre nem kapott érdemleges választ, pedig ha arra hivatkozunk, hogy a szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki, tisztáznunk kellene minden kérdést. Az 1848-49-es nemzedék példája volt az 1956-os nemzedéknek, az ’56-os nemzedék pedig példája az 1989-esnek, akkor a mai nemzedéknek egy őszinte, becsületes, a hazáját szerető szellemet kell átörökítenünk. Ez a feladat a szülők, a pedagógusok kötelessége. Ebben az értékvesztett, forrongó világban nem mindegy, hogy milyen felkészített ifjúság, fiatalság kerül ki az életbe. Azt hittük, hogy 1990 után leszámoltunk a kommunizmus fenyegetésével, napjainkban megéljük, hogy ezek az eszmék nem tűntek el. Más néven, rafinált módon a szabadság nevében, a demokrácia nevében újra és újra felütik fejüket. Most Nyugatról áramlanak marxista, kommunista eszmét, és akik 1990 előtt Kelet felé hajbókoltak, most a Nyugat talpnyalói lették. Nagyon kell figyelnünk és vigyázni, hogy a fiatalság ne kerüljön ezeknek a befolyása alá, nehogy újra elszabaduljon a pokol, amit mindegy, hogy hogyan neveznek, de az alapja a kommunizmus.
Végezetül hadd idézzek Gulyás Lajos református lelkész, 1956-os mosonmagyaróvári mártír a feleségéhez írt búcsúlevélből: „A kommunizmus az emberi szabadság, a jog, erkölcs, függetlenség megfojtója. A magyar pedagógusoknak pedig üzenem, olyan ifjúságot neveljenek ennek a szegény, szerencsétlen hazának, amilyeneket én. Jellemes, egyenes, gerinces, Istenben hívó és izzó hazaszeretettel átfűtött ifjúságot, amelyben él ezer éves történelmünk.”
Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Pedagógusok! Nyomatékkal fogadjuk meg a mártír Gulyás Lajos figyelmeztetését. Köszönöm, hogy meghallgattak