Szekeres Mária költő, az Aranypor térségi irodalmi folyóirat főszerkesztője a közelmúltban elhunyt. Búcsúztatására április elsején a Piarista kápolnában került sor Farkas István Lupus atya celebrálása mellett.
Ezt követően nagyszámú tisztelője a Széchenyi étteremben gyűlt össze, ahol többen kértek szót, méltatva az elhunyt költői teljesítményét, az Aranypor kiadásban és szerkesztésében meghatározó szerepét, emberi kvalitásait. Ezek közül Lenzsér Andrea, az Aranypor Kulturális Alapítvány kuratóriumi tagja emlékező gondolatit tesszük közzé.
Nem serceg már a toll az asztalon árválkodó papíron…
Emlékek közt kutatok itt, a néma házban…
A nehéz gyászban, mikor e sorokat írom…
Emlékezők könnyeit viszi a szél, fekete ruhában…
Tisztelt gyászoló család!
Tisztelt búcsúzó egybegyűltek!
A végső búcsú egy szerettünktől embert próbáló feladat. Talán nincs is megtisztelőbb, egyben nehezebb dolog ennél. Ilyenkor mi, akik itt maradunk, egy olyan fekete örvényben érezzük magunkat, amiről azt gondoljuk, többé nem ereszt minket és tudjuk, többé már semmi sem lesz a régi…
Fekete kendők és fekete ruhák próbálják feledtetni a gyász szégyenlős, legbensőbb érzéseit, az olykor kicsorduló, máskor visszafogott könnyeket. Gyászolja a család; az anyát, mamát, testvért, rokont, a település a megbecsült polgárát, és gyászol, siratja az Aranypor Kulturális Alapítványa, melynek Szekeres Mária, író, költő, a kuratórium elnöke és egyben a lap főszerkesztője volt. Bár Máriával az ismeretségünk nem olyan régi, s tudom, van itt nálam érdemesebb személy, aki Mária munkásságát méltatná, de lánya, Édua kért fel erre a megemlékező beszédre.
Szekeres Mária 1948-ban született Újrónafőn. 1967-ben elkerült középiskolai tanulmányai miatt Sopronba, majd később Budapestre. Három diplomát szerzett: szociológiából diplomázott a Közgazdaságtudományi Egyetemen, karitász szociális munkás diplomát a Katolikus Társadalmi Akadémián levelezőn, s szintén levelezőn a gyermek- és ifjúságvédelmi tanácsadó diplomát a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán. Főleg szociális munkásként dolgozott. 1998-ban Budapestről hazaköltözött a szülői házba idős szüleihez Újrónafőre. Egy lánya és két fiú unokája született. Szülei halála óta egyedül élt a szülői házban, gyakran utazott a Londonban élő családjához. Bár kimondottan irodalmi tanulmányokat nem végzett, de életét végig kísérte az írás szeretete. 55 éves korától kezdődően tíz saját és egy, négy másik költővel közös könyvet adott ki. Mária vallásos ember volt, ami versein is érződött. A 2019-ben megjelenő Felsejlett fohászok, vagy a 2021-ben megjelenő Imák visszfényben – A szeretet útján című könyve is mutatja: egyszerre imakönyv és irodalmi alkotás. A szerző imái prózai és verses formában egyaránt bekerültek a kötetekbe. Nyelvezetük egyszerre modern, ugyanakkor felöleli a Szentírásban érccé öntött krisztusi szavakat is. Imádkozik, elmélkedik, szemlélődik, ezenközben nem téveszti szem elől a kimondani kívánt gondolat és az irodalmi igényesség egységét. Sosem felejtette, hogy „honnan jöttem, és ki vagyok, kérdés sincs már, csak napok szövete és felsejlő fohász: összeköt valami élő titok” ..idézet a (míg az éj lehull…) című verséből.
15 éve, a Merített Örökség térségi antológia sikere után merült fel a lapalapítás ötlete benne, amit társaival meg is valósítottak. Kereste a fiatalokat, a határainkon túl élő magyarokat, hogy írásaikat, költeményeiket kinyomtatva népszerűsítse. Törekedett arra, hogy minél több példányszám jelenhessen meg. A kiadvány nagy sikernek örvendett, nyomtatás után szinte azonnal el is fogyott, és nem a kevés példányszámnak, hanem a nagy érdeklődésnek köszönhetően. A munka jelentős részét maga végezte, kereste az új alkotásokat, elolvasta nem egyszer, míg a nyomdába kerülhetett a lap. Én magam is így kerültem a látószögébe. E-mailek, éjszakába nyúló telefonbeszélgetések után barátság alakult ki közöttük. Féltett titkairól mesélt, sérelmeiről, és boldogságáról (bár ez utóbbi egyre ritkábban kopogtatott ajtaján.)
Valamit őrizni fogok magamban mélyen, amit soha nem veszíthetek el. Valamit, amit akkor éreztem, ha Vele beszélgettem, verseiről, verseimről, az életről, és a halálról…
Emléke legyen áldott, nyugalma csendes!
…………………………………………………….
Lenzsér Andrea
Élet és Halál
Száguld a fény sebesen, csillagtól csillagig,
Egy szempillantás alatt egymásra talál
A nagy utazó, az Élet és a Halál.
Csak egy perc az élet, robog velünk tova,
Nem tudod még, melyik csillagra, hova,
Egyszer csak megérkezik…
Csak egy pillanat, csak egy perc még,
S már nem láthattok, nagy útra kelek én,
Többé már ne várjatok!
Eljön az idő, itt van utolsó, végső tettem,
Már semmit nem ér itt földi életem,
Túl késő minden…
Körülöttem minden sötét, a fény kihunyt,
Nincs többé más belőlem, csak a múlt,
Jó szívvel emlékezzetek!
Nézz fel az égre, keress egy csillagot,
Hidd és tudd, én mindig ott vagyok,
S Rád mosolyog egy igaz Barát…
Emlékét szívemben őrzöm.