Nem azonosultam
Ahova nem hívtak
Oda nem tolakodtam”
/Nagy Gáspár/
Madách Ember Tragédiájában a falanszter jelenetben hangzik el: „most már egész föld e széles haza”. Minden ember egyenlő, és számmá válik, írta Madách több mint száz éve. Mi történik ma? Nem benne élünk már a falanszterben? Az emberségünk egyediségét a civil lét hordozhatja magában. A civilség a rendszerváltás néhány évében (1988-1992 között) esély kapott arra, hogy megértesse magát a társadalomban. Az esély elszállt és a mai napig nincs kibeszélve a civilség. Ami ma itt történik az sumákolás, félrebeszélés demokráciának a köntösében.
Mi a civil? Fizetett alkalmazottakkal dolgozó szervezet az civil? Állami támogatással működő szervezetek (és csak azzal) azok civilek? A civileknek van munkaideje? A civileknek van munka időbeosztása? Ki a civil? Lehet a civileket bármire kényszeríteni akaratuk ellenére? Mitől független a civil? Lehet megvásárolni a civileket és cserébe ők azt szolgáltatnak, amit kérnek tőlük?
Projektekben élünk. A kulturális szférában kiváló emberek mentek tönkre a projektekben, akiket ismertem, és ma is ismerek olyanokat, akikben látom, hogy felemészti kiváló emberségüket és szakmaiságukat a projekt. Mielőtt valaki azt mondaná, hogy projekt ellenes vagyok, leszögezem, hogy nem. Csak rossz irányba mennek a trendek. Kiváló projektek vannak és mégis rossz dolgok történnek. A projektekben egyre inkább csak könnyen szerezhető pénzt látnak és nem egy cél elérésére irányuló eszközt. Tudnunk kell nemet is mondani a számtalan kínálkozó lehetőségre, ha az a veszély, hogy a pénz oltárán értékek áldozódnak fel. Ha a projektben dolgozó legkisebb láncszem nem érzi, hogy minden cselekedete a nagy egésznek is része, és ahhoz kell ő is, akkor baj van. Civil mentalitás nélkül ez nem megy, önmagában a szakmai profizmus az kevés egy közösségi projektben.
„… mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani, és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és benne rejlő erejénél fogva segíteni – szubszidiálni – köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha nem szabad bomlasztania vagy bekebelezni azokat.” XI. Pius 1931-ben.
„Oly kormányzat (önkormányzat, faluvezetés, közösségi ember) kellene, melyet a közvélemény szóhoz juttatásában nem is annyira a szabadság biztosítása, mint inkább egy bizonyos csöndes és figyelő légkör jellemezne, amiben még a gyönge és ügyetlen kiáltás is hallhatóvá válna… S intézményeiben olyan emberek jutnának szerephez, akik vágynak arra, hogy meghallják és meg is értsék e kiáltásokat.” Simon Well Pilinszky János fordítása.
Ma már nem elég, hogy azt szajkózzuk, hogy a világhálóval meg van mindenki számára a nyilvánosság lehetősége. Az elmúlt emberöltőnyi idő padlóra küldte a magyar társadalom, amúgy sem pozitív kezdeményezőkészségét és már nem elég teret adni, de Simon Wellel szólva „a gyönge és ügyetlen kiáltás” felfedezése szükséges a közélet képviselői részéről.
Pozitív diszkrimináció szükséges az elesettebb emberek felé, olyan mély látásmóddal és beleérző képességgel a minden szinten, hatalmon lévők részéről, ahol észreveszik a félénken, de megszólalni akaró emberben a kétkedést és bátorítják arra, hogy kérdezzen, szólaljon meg és bírálja a hatalmat. Képes erre a hatalom? Évezredek óta voltak, a sámánok, varázslók, tűz körül táncoló emberek, barlang falára rajzolók, művészek, falusi tanítók, népművelők, közösségi emberek, és még a jövőben is kellenek ilyenek, hacsak a projektek be nem darálnak bennünket és leszünk a Madáchi falanszterben számok, ahol mindenki egyforma lesz, és ugyanolyan szendvicset eszik, az urali bányában és a brazil őserdőben. Hogy ne így legyen, hanem emberibb legyen a világ, és legyen, esélyünk közösségben élni az rajtunk múlik. A világ a száraz racionalitás irányába tereli a hétköznapokat minden szférában, és az élet minden területén. De az ember több mint szám. Misztikum és szenvedély is az ember. Legyünk racionálisak, de a szenvedély maradjon meg bennünk az élet egésze iránt. Vannak dolgok, amelyek megszámlálhatók, de nem számítanak és vannak dolgok, amelyek nem számlálhatók meg de számítanak. Az a dolgunk, hogy azt tegyük, ami számít. Civilként szenvedélyes racionalitással. Illyés Gyula sarkcsillagragyogású Bartók c. versét mondjuk el másoknak is. – “Hangzavart”! Azt! Ha nekik az. ami nekünk vigasz, hogy van lelke még a “nép”-nek, él a “nép” s hangot ad!- Századunk harmadik évtizedétől a közvéleményben (a népben? nemzetben?) nagyon erőteljesen a szürke semmitmondó, kockázatmentes megnyilvánulások kaptak teret. Ne legyen véleményed! Ne legyen arcod! A cél ez. Régi, több ezer évvel ezelőtti ősi törvényeink arra kötelezték elődeinket, hogy mindenkinek részt kell vennie a közügyekben. Ma minden az ellenkezőjére ösztökéli. Amennyiben pedig valóban szeretnél beleszólni a dolgokba, akkor megmondják, hogy mit kell mondanod. Tömegember legyél! Szajkózza azt ma minden. A társadalom minden szintjén azok az egyének és csoportok előtt van korlátlan érvényesülési lehetőség, aki k folyamatosan színt váltanak, és odadörgölőznek a mindenkori „Nagy Fazékokat Birtoklók” köré. Így van ez több ezer éve. Nincs ebben semmi különös. Hamvas Béla ezt profánabbul fogalmazza meg: „A demokrácia azt jelenti, hogy minél több pénze van valakinek, annál szemtelenebb.” A kilencvenes évek elején hittük azt, hogy ezen sikerül változtatni. Higgyük ma is ezt. Tegyünk is érte. Most is ezért írom e sorokat, annak ellenére, hogy osztom Papp Endre közelmúltban megjelent könyvében a következő sorokat: “Ha a műveltség, a saját múlt ismeretének tekintélye elveszett, ha módosult a normatíva a közösségi összetartozás felfogásában. A tudás, az erkölcs és ízlés respektusának elvesztése végzetes esetben a kulturális nemzettudat eltűnésével járhat. Szembesülni kell az emberi méltóság és nagyság sérülésével, s már-már lehetetlenségével. A tömegelv relaitivitása rövid időre bármit értékké emelhet, ezáltal kiüresíti a minőség értelmét. Ha nincsenek felemelő példák, ha minden viselkedési minta a tömeg önzéséhez van kalibrálva, akkor bekövetkezik az erkölcsi nihilizmus állapota. Az emberekben él még a moralitás emlékezete, ám a hasznosság szempontja mindezt felülírja. A lelkifurdalás legyőzhető.”
“A ma embere mindenekelőtt és fokozódó tempóban helyezi előtérbe az ÉN-t. El sem tudja képzelni, hogy az ne nagybetűvel legyen írva. ÉN-ÉN-én (juj kis betű lett) – ÉN… Dolgozhat munkahelyen, vállalt közösségben vagy családban a szóhasználata beszűkül az ÉN-re és feledi a mi meghatározást. Minden pozitív információ közlése esetében az ÉN a közösségi eredményeket úgy adja tovább, hogy az az ÖVÉ. ÉN ezt megoldottam! ÉN el tudtam intézni! Én megcsináltam! ÉN-ÉN…. Miközben egy közösségben (bocsánat nem közösség csak csoport, ha ezt eltűri a tagjának) együtt készítik, teszik a dolgokat. A metakommunikáció és a szavak (telefon, email, egyéb) az EGO-t hangsúlyozzák. Véleményem szerint látható az út vége. Az egyének belezuhannak az ÉNEK fortyogó katlanába. Mindenki egyedül lesz nagyon sikeres, kitűnő, első osztályú. Mire megy vele? Örülni a másik ÉN nem fog, mert az a maga Énjét építi, tehát a közösségben is a másik öröme helyett csak irigység vastagszik. Mikor több ember együtt, (család, baráti társaság, egyesület, csoport, sportolók, bélyeggyűjtők, felmérést készítők, ifjúságsegítők, idős segítők, cigány mentorok, képzők, tutorok…… tovább és tovább) alkot (dolgozik, agyal, tervez, készít, csinál……. és tovább) valamit, akkor ott én elképzelhetetlennek tartom, hogy akkorát hibázzon valaki, hogy azt mondja a jól végzett dologra (bármilyen részére) hogy ÉN, és nem azt, hogy mi. Naponta elkövetjük és egyre gyorsuló tempóban, egyre többször ezt a hibát. Olyan gyakran, hogy már nem is érzékeljük a több mint hibát. A vérünkké válik. Eltűnik a mi. Amikor az országom vezetőjét szidják Európában, akkor nem őt szidják egyénként, hanem minket. Amikor a város vezetőit és képviselőit a városon kívüliek szidnak, az elsősorban nekünk szól. Nekem az fáj. Természetesen alapban arról beszélek, hogy SZEMTŐL-SZEMBEN vagyunk. Amikor a focicsapat kapusát szidják a gól miatt, az az egész csapatnak szól. És ha egyértelműen hibás is volt a kapus (beszedte a potyát) akkor is a többi csapattag teljes szívvel részesülni akarjon a kudarcból. A siker nem lesz kisebb és az öröm, ha minél többen részesülnek abban, de a rossz, a kudarcból való részt vállalással segítem az egyént, aki engem fog holnap segíteni. Mert az ének a MI. A közösség elsőbbsége nem kell, hogy elnyomja az egyént. (Persze, hogy volt erre sok példa a világtörténelemben. Ma is van.) A közösség az maximálisan engedi az egyén szellemi. lelki, kreatív kibontakozását. Sőt még segíti is ebben, de nem nyomulhat a közösség vállán az ÉN a felhőkarcolókra. Azt látom magam körül kisebb és nagyobb körben, hogy embereknek lételeme és elsődleges célja a NYOMULÁS. Legázolva minden értéket, semmibe véve a megbeszélt és közösen elfogadott írott vagy íratlan normákat a saját érvényesülése a legfontosabb. Álljunk meg! Másszunk fel a fára, vagy a templomtoronyba és a földön hagyott ÉN-re – ami a miénk -, nézzünk le abból a távolságból, hogy lássuk a nyüzsgő szánalmas magunkat. Aki félrelöki a tegnapi és mai barátot, aki rátapos a gyengébbre és behódol az erősnek. Ne legyen így. Nem igaz, hogy csak a gazdag tudja bántani a szegényt és fordítva nem. Nem igaz, hogy csak az edző és a rendező a zsarnok, lehet ez fordítva is. Nem igaz, hogy csak vezető bántja a beosztottat és fordítva nem. Nem posztok és társadalmi hierarchia által meghatározott az, hogy KI NYOMUL ÉS KI NEM. Nem írtam senkiről ezeket, de ha valaki ráismer magára (Ne másra ismerjen rá, akkor inkább feledje ezt az egészet), akkor jó úton van az ÉN és a mi között, hogy ne csak ego maradjon. Legyünk MI!
Amikor 1989 karácsonyán a különféle intézmények és magánszemélyek és embrió-pártalakulatok együtt eufórikusan álltak ki a romániai események mellett, együtt dobbant a város, az ország, Európa, benne a Kárpát-medence szíve, az egy szép pillanat volt.
Köszönet érte a Mindenhatónak.
Aztán a pillanat elmúlt, és a hatalom új birtokosai egyből letagadták azok segítségét, akik odajuttatták őket. Munkád, becsületed, tisztességed, emberséged a mindenkori hatalom birtokosához való elkötelezettséged után vehető figyelembe.
Nem úgy történik a gyakorlatban, ahogy ezt Sánta Ferenc nagyon helyesen megfogalmazza. „Tehát a demokráciával élő közösség mindenekelőtt arra törekszik, hogy tisztességes és munkájához értő embert válasszon meg, és minden más szempont csak ezután következik.”
Munkádat hogyan végzed, és azt hogyan értékelik, mindenekelőtt a vazallusi elkötelezettséged a szempont. Simuljál bele a Nagy Semmitmondó és Semmittevő Átlagba, akkor lehet esélyed, egyébként elsodornak és lekaszálnak.
„Arisztotelész írja Hérodotosz nyomán:
„…Periandrosz a hozzá küldött követnek kért tanács ügyében semmit sem szólt, hanem a kimagasló kalászfejeket leverdesve a vetés szintjét kiegyenlítette. Ebből aztán ’bár a követ nem értette meg a történtek okát, de mégis megjelentette az eseményt, kitalálta Thraszbülosz, hogy a jelentékeny embereket meg kell semmisíteni” H.B. a következőket mondja: „Abban az általános viselkedésben, hogy a rátermett embert nem csak mellőzik, hanem üldözik, következetesség is van.”
Csoóri Sándor írja. “A demokrácia sok helyen: jóváhagyott rablás.”, de azt is írja, hogy: ”Egy nemzet boldogsága inkább függ az emberek jellemétől, mint a kormányzás formájától.”
Akinek arca, gerince van és saját meggyőződését vállalja, az kényelmetlen a hatalomnak. Így aztán a hatalom inkább a szürke arcúakat, a kocsonya gondolatúakat, a gumi gerincűeket édesgeti magához. Nem jó ez így. Az igazságnak nem jó.
Legyen arcod! Legyen tekinteted! Nézz a másik ember szemébe! Járj egyenesen! Tessék élni a nyilvánosság eszközével az igazság megismeréséhez.
Nem csak ahhoz van jogod, hogy szabadon véleményt formálj, hanem ahhoz is, hogy tudd az általad választott vezetőid miként végzik a munkájukat, milyen döntéseket hoznak. Az egyénnek joga: „közérdekű adatokat megismerje és terjessze” (Alkotmány 61.§) Jogod van azt is tudni, ami a nyilvánosság csatornáin nem jelenik meg. Mi hogyan jelenik meg? Vagy minden megjelenik? Az igazat írják, mondják, teszik, vagy csak a valódit? Rákérdezel?
Akkor kapsz nyilvánosságot, teret és mások által ajnározást, ha mások által elkötelezettje vagy a nyilvánosság eszközét kézben tartónak. Amennyiben „csak” ötleted és tenni akarásod van a közösség érdekében, az nem elég.
Legyél embere a mindenkori elöljárónak és építsd az imázst. Az igazodási pont nem az örök értékekben, igazságokban (Van ilyen ma?), hanem a társadalmi (Caf)RANG szerinti hatalmi státuszokban van. Azokhoz igazodik a többség. Az érték a szemében, a magasabb és több poszttal bíró „gazda” annak tart. Nem írok példát, mert a Tisztelt Olvasó a saját környezetében ezt megtalálja, ha pedig nem, akkor nem ilyen a helyzet.
“A modern demokrácia: egymással versengő politikai érdekszövetségek közös megegyezése (összeesküvése) avégett, hogy csakis közülük választhassunk dominánst. A szabadoknak nevezett mai „pluralisztikus” társadalmakban a szabadság éppen csak annyit jelent, hogy egyetlen szavazat erejéig tényleg kifejezhetjük opciónkat: melyik hatalmi maffia uralkodjék ezentúl rajtunk. És ezenkívül, persze, még ugrálhatunk is, szájalhatunk is – noha egészen hasztalanul. A parlamentáris demokrácia, amíg demokrácia, addig még nem nyílt diktatúra – ez bizonyos. Hanem kivételesen képmutató hatalmi rendszer, amely a maga bonyodalmasan leplezett hierarchiáját „közjónak”, „szabadságnak”, sőt „egyenlőségnek” nevezi el. Pontosan azok uralmát nevezi „népuralomnak”, akik uralkodnak a „népen”! Ne hazudozzanak, ne közösítsenek olyan tolakodóan ezekkel a demokratikus fikciókkal (népfelséggel, hatalommegosztással, egyenlőséggel, jogállamisággal), tisztelt demokrata jogászok, mert igen sok ember becsapható, de azért mégsem éppen mindenki tökkelütött. És ne büntessenek túlságosan az ingerültségemért, kérem, hiszen láthatják: nem vagyok riválisuk; a józan eszemen kívül soha semmilyen hatalmam nem volt és nem lesz. De azért, ugye, még szájalhatok?! Kimondhatom, amit igaznak vélek? Szabad?” Székely János
Legyél civil, aztán szabad és boldog leszel, még akkor is ha ennek ára van, hisz valószínűleg szegény maradsz, de ennyit megér a civilség.
Gergye Rezső népművelő
(Megjelent a Hitel című irodalmi, társadalmi és művészeti folyóirat 2024. évi szeptemberi számában.)