A Gróf Széchenyi Ferenc- és Kós Károly-díjjal kitüntetett Mosonmagyaróvári Városvédő Egyesület 2020. januári tájékoztatójában dr. Unger András elnök értékelte a múlt évet, s szabta meg az idei feladatokat.
Az év eleje többek között a számvetés ideje is. Mit tettünk jól-rosszul, mit kell megtartani, javítani, másképp csinálni. Az elmúlt évet értékelve egy mozgalmas, eseményekben gazdag, sokrétű tevékenységet átölelő, sok emberhez el-jutó időszakon vagyunk túl. Talán elégedettek is lehetnénk, vagy mégsem?
Előttünk áll egy sokasodó, dinamikusan fejlődő város, amely lassan a „kicsinek nagy, nagynak kicsi” kategóriába kerül, vagy már ott is van. A szó valódi értelmében vett szellemi materiális fejlődés (intézmények megújítása, kulturális és művészeti rendezvények sora, a városi építkezések és szépítések, stb.) elégedettségünk, akár büszkeségünk oka is lehet. A probléma sajnos a részletekben van és erről, mint városvédők már nem egyszer szóltunk és szólni is fogunk. Nem értjük azt, a szinte csak üzleti érdekeket követő ingatlan-fejlesztések sorát, ahol több százlakásos társasházak köré nemhogy egy fa, de egy virágágyás se fér el. (Ahol esetleg ma még elfér, később parkoló lesz.) Ebben a klímaproblémás világban vajon milyen következményei lesznek ennek? Amikor képviselőink a rendezési tervekről szavaznak, gondolnak erre? És még folytathatnánk a sort: a közlekedés akut gondjaival, a város légszennyezettségével, amiből pillanatnyilag csak azért nincs nagyobb probléma, mert nálunk mindig fúj a szél. De mi lesz, ha megáll?
Kétségtelen, hogy a város érdemi fásítási programot hirdetett meg (amihez a Városvédő Egyesület is csatlakozott), és az utóbbi hónapokban sok fát ültettek el. De nem látjuk a „város tüdejének”, a Wittmann parknak a megújulását, a terv-szerű rehabilitációját, de látjuk, hogy ilyen-olyan érvek mentén, fennkölt célok érdekében napjainkban ismét egészséges fákat vágnak ki! A park élővilága legalább fél hektárral ismét csökkent! Hol a határ?