Megcsúszva, de befejezzük a mosonmagyaróvári nagyobb vallási gyülekezeteket bemutató sorozatunkat. Utolsónak a mosonmagyaróvári református gyülekezet maradt. Csáfordy Julianna lelkésznő augusztusban több évtizedes szolgálat után nyugdíjba vonult, így az új lelkésszel, Mező Arnolddal beszélgettünk.
- Kérem mutatkozzon be a mosonmagyaróvári polgároknak!
-
Mező Arnold református lelkipásztor vagyok, a Mosonmagyaróvári Református Egyházközség augusztusban megválasztott lelkipásztora. Kárpátalján, Csapon születtem, Tiszaásványban nevelkedtem. Évszázados kárpátaljai gyökereim határozzák meg identitásomat, világlátásomat, hitemet. Középiskolai tanulmányaimat a Sárospataki Református Kollégium Gimnáziumában végeztem, közben magántanulóként Kárpátalján is sikeres érettségi vizsgát tettem. Teológiai tanulmányaimat a Sárospataki Református Teológiai Akadémián folytattam, közben az USA-ban a First Reformed Church of Holland gyakornokaként ifjúsági- és idősotthoni misszióban vettem részt. 2005-ben tettem lelkészképesítő vizsgát, ugyanebben az évben már Kárpátalján, a Csapi és Tiszasalamoni Református Egyházközségekben végeztem segédlelkészi szolgálatot. 2006 és 2026 között húsz esztendeig voltam Aggtelek, Jósvafő, Szinpetri és Tornakápolna Református Egyházközségeinek lelkipásztora. Ebben az időszakban mélyedtem el a környezeti nevelés, erdei iskolai oktatás és az ökogyülekezeti mozgalom hitéletet a szemlélettel összekapcsoló gyakorlati rejtelmeiben. Az épített és természeti környezetet, valamint a kulturális és hitéleti örökségünket a „műveld és őrizd azt” (1 Mózes 2,15) szellemiségében kötöttük össze a szakrális terekkel. Igyekeztünk rámutatni arra, hogy a gyökereink, a kultúránk, az identitásunk sokkal mélyebbre nyúlnak annál, amire elsőként gondolnánk: egészen az Isten és ember kapcsolatáig érnek. Nem véletlen a többes szám használata: feleségem Anita pedagógus, biológia-földrajz szakos tanár, köznevelési vezető, szakértő, hitoktató, társam a szolgálatban. Anita szintén Kárpátalján született Csap városában és Tiszaásványban nevelkedett. Középiskolai és egyetemi tanulmányait Kárpátalján végezte, s természetesen együtt kezdtük meg a szolgálatot Magyarországon, az előző szolgálati helyünkön. Három lánygyermeket nevelünk: Alexandra Lara, jelenleg az érettségit követő szakmai évét tölti pedagógiai asszisztens szakiránnyal. Johanna Csermely és Léda Zselyke pedig az általános iskola padjait koptatja most már itt, Mosonmagyaróváron. Szakképzett kivonuló mentőápolóként két évig az OMSZ kötelékében a mentőautók betegterében „testközelből” foglalkozhattam a pszichoszomatikus tünetek lelkigondozói, közismertebb nevén mentálhigiénés megközelítésével, valamint a mentőszolgálati és egészségügyi szakemberek körében a traumafeldolgozás, lelki egészség és stresszkezelés lehetőségeivel. Házat építeni akkor tud egy szakember, ha nem csak az iskolapadban sajátítja el a szaktudást, de kezébe veszi a téglát és vakolókanalat is. Mentőápolóként magam is ugyanúgy tapasztaltam az ellátások során a traumatikus élményeket, sikereket, kudarcokat, mint azok, akik körében lelkészként (is) jelen lehettem. S bizony, egy idő után Isten Igéje és a „palástos” szolgálatok is helyet kaptak a mentőállomáson a bajtársak szívében és életében is.
- Hogyan került Mosonmagyaróvárra?
-
A Mosonmagyaróvári Református Egyházközségben az elmúlt 39 évben nagytiszteletű Csáfordy Julianna látta el a lelkészi szolgálatokat. A lelkészasszony ez év júliusában nyugdíjba vonult, így megüresedett a lelkészi állás. A Magyarországi Református Egyház gyakorlatában a megüresedett lelkészi állás betöltése több módon is lehetséges, alapvetően viszont a gyülekezet keres és választ lelkipásztort a kölcsönös szimpátia mentén. A Mosonmagyaróvári Református egyházközség Presbitériuma engem kért fel a gyülekezet vezetésére. A felkérést egy vendégszolgálatot követő ismerkedést követően elfogadtam. Az Egyházközségi Közgyűlés július 26-án döntött a megválasztásomról, a Concessát a jogerőre emelkedést követően, augusztus 16-án vettem át Márkus Mihály esperes úrtól. Az ünnepélyes lelkészbeiktatásra előre láthatólag tavasszal kerül sor.
- Miben más egy falusi gyülekezet a várositól?
-
Amennyiben a kérdést szigorúan egyházjogi és teológiai szempontból vizsgálnánk, azt kellene mondanom, hogy szinte semmiben. Gyakorlatban értelemszerűen vannak különbségek, árnyalatok abban, hogy a hitüket az adott helyen, környezetben, szocializációs közegben miként élik meg a hívek. Hiszen ha az embernek tegyük fel van három gyermeke, azok miben mások? Miben különböznek egymástól? Természetesen sok mindenben: életkorban, termetben, arcvonásokban, jellemben, lehet akár fiú és lánygyermek is vegyesen. Mégis ugyanannak a szülőnek a gyermekei, akiket ugyanúgy szeretettel vesznek körül. Talán mindegyiknek más nehézségekkel, más kihívásokkal kell megküzdeni, más örömeik és áldásaik lesznek, de mégis együvé tartoznak. Vannak számszerűen egészen kicsi, mégis erős és élő gyülekezetek többszáz esztendős gyökerekkel, s vannak létszámban talán nagyobb, de történetükben éppen rövidebb múltra visszatekintő közösségek is. A hitünk alapja viszont ugyanaz, bárhol is csatlakozzunk egy gyülekezethez: Isten Krisztusban kijelentett és bizonyossá tett szeretetét és kegyelmét hirdetjük, éljük és próbáljuk megosztani mindazokkal, akik keresik az Urat.
- Az eddig eltelt néhány hónapban milyen gyülekezetet ismert meg?
-
Négy évnyi udvarlást követően már 21 éve vagyok nős. Mégis minden nap rácsodálkozom arra, hogy mennyire szeret az Úr, hogy a feleségemet mellém rendelte. A mai napig csoda és titok előttem, s nem merném teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy már teljesen megismertem. Valahogy így vagyok a gyülekezettel is: az a szűk három hónap, amit az összecsiszolódással tölthettünk eddig, kevés arra, hogy objektíven lássak. Ami viszont bizonyos számomra, az az, hogy Istennek terve van velünk, még ha pontosan nem is tudjuk annak a részleteit. Nem volt véletlen, hogy iderendelt Mosonmagyaróvárra, s az sem, hogy a gyülekezetet arra indította, hogy engem kérjenek fel a szolgálatra. Amit viszont biztosan látok és tapasztalok már most is: Krisztust követő és az Igére vágyakozó emberek közössége, akik nem csak heti másfél órára tagjai a gyülekezetnek, de készek a szolgálatra és örömmel látnak minden „idegent”, aki betéved a templom ajtaján. Nem csak nyilvántartják a gyülekezet tagjait, hanem igyekeznek számon is tartani a másikat. Lelki házzá épülni. Itt hazatalálhat mindenki, aki lelki otthonra vágyik.
-
A jövőt illetően milyen tervei vannak? Számíthat-e a presbitérium támogatására?
-
Nem igazán szerencsés megközelítés az, ha egy lelkipásztor megfeledkezve arról, hogy kinek a szolgálatába rendeltetett, egyedül tervez. A gyülekezeti élet irányvonalát keretek és lehetőségek közé terelő Missziói Munkatervet minden év elején a presbitériummal közösen készítjük el. Fókuszban természetesen a reformátori notae ecclesiae van: az Ige tiszta hirdetése és tanítása, a sákramentumok helyes kiszolgáltatása és az egyházfegyelem. Reformátusként a Szigetközben szórványhelyzetben vagyunk, így különösen is fontos az, hogy a gyakorlatban is megéljük a jézusi példázatot az elveszett bárányról. Szeretnénk megkeresni és „hazahozni” a gyülekezet közösségébe azokat a reformátusokat, akik talán eltávolodtak valamiért hitük gyakorlásától. Ezzel együtt a gyülekezet életébe újonnan, vagy éppen újra bekapcsolódókat Krisztust követő közösséggé szeretnénk formálni, ahol otthonra találhat mindenki, aki vágyakozik az Úrhoz. Természetesen ennek a tervnek, szolgálatnak a megvalósításához vezető utat együtt kell és lehet megtalálnunk a helyi adottságokra és lehetőségekre támaszkodva. Exupéry nagyon szépen fogalmazza meg a célhoz vezető lehetőségeket: „Ha hajót akarsz építeni, ne azzal kezdd, hogy a munkásokkal fát gyűjtetsz, majd szó nélkül kiosztod közöttük a szerszámokat, és rámutatsz a tervekre; hanem keltsd fel bennük a vágyat a végtelen tenger iránt.” Persze hajót az akar csak építeni, akinek célja van, hiszen azzal a hajóval el akar jutni majd valahová. Mert nem a hajóépítés az igazi cél, hanem az út és a megérkezés. Ahhoz, hogy a terveinkre hajóként tekinthessünk és közösen nekivágjunk a hajóépítésnek, tisztán kell látnunk a célt: Isten Krisztusban megjelent kegyelmét. Ebben természetesen nem csak a presbitérium támogatására számíthatok, hanem a közösség minden tagjára is. A lelkipásztor feladatát Exupéry analógiájánál maradva inkább műszaki ellenőrként tudnám meghatározni, aki azért felel, hogy jót s jól építhessünk Isten dicsőségére a boldog megérkezés örömében.