A Magyar Kultúra Napja alkalmából Mosonmagyaróvár Város Kultúrájáért díjat kapott Reisinger Attila író. Vele beszélgettünk munkájáról.
A napokban kapta meg a Mosonmagyaróvár Kultúrájáért díjat. Mit jelent Önnek ez a díj?
Rendkívül fontos számomra. Meglepetéskén ért az elismerés. Nagyon jól esett, hogy a díjátadáson Tuba László méltatásában részletességgel kimerítette a munkásságomat. Meghatottan vettem tudomásul ezt a magas elismerést. Évek óra írok már erről a környékről, 35 éve itt élek.
Írásaiban a XX. század első felének történelmét dolgozza fel a kisember szemszögéből. Milyen élményanyagra épülnek ezek az írások?
Én elfogult vagyok a történelmi regényekkel szemben. Amikor elkezdtem foglalkozni a prózaírással, elhatároztam, hogy olyan írásokat próbálok kiadni, melyekben a kisember történetein, drámáin, életvitelein keresztül tudom ábrázolni azt a kort, amiben ők éltek. Ismerjük ezt a századot, tudjuk, mit hozott a világra. Az ezt megélő és túlélő emberek többnyire egyedül maradtak, mindig a sor végén álltak. Hiába néztek hátra, hogy segítséget kérjenek, nem volt kitől. Mindent maguknak kellett megoldani. Én ezek közé az emberek közé születtem be, ők neveltek fel. Mikor írásra szántam magam, nem mondhattam le arról a kiváltságról, hogy azokról írjak, akik közé születtem. Ezek a 17 kötetben megjelent írásaim valójában búcsúszövegek is tőlük, mert az idő múlásával meghalnak. Fontos, hogy tetteik, életük, történetük, tragédiáik, sikereik megmaradjanak. Tevékenységükön, életükön keresztül bemutatom azt a kort, amelyben éltek. Ebbe a megváltozott világban, a felgyorsult időben rendkívül nehéz úgy megjelentetni őket, hogy megmaradjanak az utókor emlékezetében. A ’70-es, ’80-as években nem jelenhettek meg írásaim. Akkor is azt írtam, amit most írok. Fiatalon nagyregényeket írtam, de az akkori kultúrpolitikába nem fértek bele ezek az írások. Meg kellett várni, hogy megváltozzon a társadalmi rendszer. Ezt a globalizáció is jellemezte, ami óriási távolságot teremtett az egyén és a társadalom között. A ma élő ember nehezen boldogul a történelmi eseményekkel, mivel az óriási információ mennyiség nem hagy időt, hogy érdemben foglalkozzunk. Nagyon eltávolodik a XX. század eseményrendszere a ma élő ember gondolkodásától. Szükség van minden olyan írásra, cikkre, ami fenntartja azt a kort, hogy megtudjuk hogyan éltek akkoriban a nagyszüleink.
Kiemelt témaköre 1956, ezzel együtt a mosonmagyaróvári események. Ezt milyen kutatómunka alapján dolgozza fel?
A ’70-es évek elején kerültem a földhivatalba. Óriási szerencsém volt ebből a szempontból, mert a járási tanács munkatársai között még aktívan dolgoztak azok a vezető emberek, akik találkoztak az ’56-os események főszereplőivel. Ők is mindent megtettek azért, hogy feltárják Mosonmagyaróvár és környékének ’56-os eseményeit. Ők egész másképp beszéltek hivatalosan, és másképp beszéltek négyszemközt. Sok anyag van még, amiről tudnék írni, csak arra várok, hogy talán előkerül egy memoár a régi funkcionáriusok hagyatékából. Addig is megpróbálok olyan kisregényeket és novellákat létrehozni, amik bizonyítható tényekre utalnak.
Említette, hogy pályája elején nagyregényekkel is foglalkozott. Aztán áttért a kisregényekre, melyekből minden évben kiad egy újat. Mi ennek az oka?
Ennek praktikus oka van. A nagyregények ma már rendkívül drágák, megjelenésük költséges. Írásaimat a Magyar Napló adja ki. Ők pályáznak, mindenben ők járnak el. A terjedelem miatt háromezer forintnál drágább könyvet szinte lehetetlen eladni. Akik a mai világban még könyvet vásárolnak, sajnos nincsenek olyan anyagi helyzetben, hogy drága könyveket vegyenek.
Továbbra is számíthatunk arra, hogy évente egy-egy kisregényt megír? Van még annyi anyag a birtokában?
Remélem, sikerül folytatnom ezt a gyakorlatot, mert rengeteg megírnivaló van az elmúlt 40 év szépirodalmi feldolgozása rendkívül hiányos. Rengeteg tanulmány, riportkötet, tudományos dolgozat jelenik meg, de az elmúlt évtizedek, a Kádár-rendszer valós eseményeinek az irodalmi feldolgozása nem történt meg. Azért szeretem a történelmi regényeket, mert hiába tanítják az iskolákban, a tanult anyag elvész, az olvasmányélmények viszont jobban megmaradnak.
További jó alkotómunkát kívánok.
Nagy Sándor