Október 26-án ünnepi megemlékezés volt az Óvári temetőben. Az ’56-os hősök előtt tisztelegtek a rendezvény résztvevői. Az ünnepi műsort a Bolyai iskola diákjai adták. A megemlékező beszédet Kiss Miklós nyugalmazott evangélikus lelkész, esperes, az 56-os Egyesület tagja mondta. Gondolatait változtatás nélkül közöljük.
Tisztelt Megemlékezők!
Az 1956-os forradalom és szabadságharccal összefüggésben az országban félszáz sortűz dördült el sok száz áldozatot követelve. De kétségkívül az egyik legtöbb áldozatot követelő sortűzre itt, Mosonmagyaróváron került sor. Több mint száz halottat és sok száz sebesültet követelt a határőrlaktanya előtti vérengzés. Ezzel a település modern kori történelmének legborzasztóbb napját élte át. Ráadásul, jutalmul megkapta a bűnös város jelzőt is. Az emberek pedig félelemben éltek, nem beszéltek a történtekről. Jellemző, hogy én 1985-ben jöttem lelkészként ide Mosonmagyaróvárra, de a rendszerváltozásig nem hallottam arról, ami 1956-ban itt történt. Csak miután Schwendtner Ferenc a Vasárnapi Újság című rádióműsorban szólt a sortűzről, lettek egyre jobban ismertek az akkori események, nem utolsósorban köszönhetően annak a néhány bátor embernek, akik vállalták a tények mind alaposabb feltárását, kutatását. Igen, bátorság kellett akkor ehhez, mert még nem lehetett tudni, hogy a rendszerváltozás miként alakul, milyen fordulatot vesz. Fordulhatott volna rossz irányba is.
Sok mindent tudunk ma már az akkor történtekről. Tudjuk, hogyan vették le a pártbizottságról a vörös csillagot. Tudjuk, hogyan gyülekeztek az emberek a tanácsháza előtt. Tudjuk, hogyan vált ketté a menetelő tömeg az I. világháborús emlékműnél. Tudjuk, hogyan csatlakozott egyre több munkás is a menethez. tudjuk, hogyan érkeztek az emberek a Himnuszt, a Szózatot és a Kossuth nótát énekelve a laktanya előtti térre. Tudjuk, hogyan várták a zöld ávósok a fegyvertelen, békés embereket. Tudjuk, hogyan váltották le az addig itt szolgáló határőröket. Tudjuk, hogyan adott jelet a laktanyaparancsnok a sortűzre. Tudjuk, hogyan lőttek kétszer is a katonák, másodszor már a menekülő emberek után hátulról, és hogyan dobáltak kézigránátokat a laktanya ablakaiból. Tudjuk, hogyan hagyta cserben katonáit és szökött gyáván Csehszlovákiába Dudás István. Tudjuk, hogy Magyarországra visszatérve Dudás milyen nagy katonai karriert futott be. Tudjuk, hogyan kapott kiemelt alezredesi nyugdíjat, miként tarthatta meg szolgálati lakását, és miként halt meg felelősségre vonás nélkül, békésen, ágyban párnák között. Tudjuk azt is, hogy soha nem bánta meg, amit tett, ahogy a kiskunhalason megtartott fórum is megmutatta. De hiszen Szolzsenyicin kimondta az igazságot. Ő írta: „A kommunizmus nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így hív: lelkiismeret.” Mindezeket tehát tudjuk. Azt azonban nem tudjuk, legalábbis én nem tudom, hogy mi indította arra azokat tiszteket és katonákat, hogy egy Istentől elrugaszkodott, embertelen ideológia nevében nemzettársait gyilkolja le.
Amikor az áldozatokról emlékezünk, egy dologban biztos vagyok: az 1956-os forradalom a magyar történelem legtisztább forradalma volt. Az igazság, a hazaszeretet, a bátorság és a nemzeti összefogás szép példája. Nincsenek kétségeim a forradalom erkölcsi tisztasága kapcsán. Gondoljunk csak arra, hogy Budapesten a forradalmi napok idején egy nyitott ládát tettek ki az utcára, amibe bárki beledobhatta a maga szeretet adományát. Mondom a láda nyitva volt, pénzzel tele és senki nem vett ki abból a ládából egy fillért sem. Itt Mosonmagyaróváron sem volt a felvonulóknak hátsó szándékuk. Nem akartak ők vérfürdőt, csupán azt, hogy a vörös csillagot levegyék a laktanyáról és a katonák álljanak át a forradalom oldalára. Békésen, énekelve és fegyvertelenül érkeztek a térre. Pedig biztosan az ő életük is megterhelt volt vétkekkel, hiszen gyarló emberek voltak. És én, mint lelkész vallom, hogy minden emberrel vele születik a bűnre való hajlam. De akkor, ott a téren nem motivált bennük más, mint a szabadság utáni vágyakozás. Nem csoda, hogy 1956-ban a magyar név szerte a világban a legmagasabb emberi rangot jelentette.
Egy nemzet legfőbb értéke a szabadság. Mi magyarok, sosem hagytuk, hogy mások mondják meg, hogyan éljünk. Megillet bennünket a döntés szabadsága. Ebben nincs, és nem lehet alku. 1956-ben itt Mosonmagyaróváron és mindenhol máshol az országban elegük lett az embereknek abból a diktatúrából, amelyet a Rákosi rezsim rá kényszerített az országra. Elegük lett az Andrássy út 60-ból, elegük a padlás lesöprésből, elegük a mindenütt jelen lévő besúgói hálózatból, elegük a kisnyilasokból lett ÁVH-s verőlegényekből. Egy nemzet mondta akkor: elég! És ezt mi pontosan értjük. Mert ma is küzdeni kell a szabadságunkért, a brüsszeli elittel szemben. Mert ma sem engedhetjük meg, hogy mások mondják meg, hogyan éljünk, hogyan neveljük gyermekeinket, kiket engedjünk be az országba. Úgy tűnik, a jó Isten azt mérte ránk, hogy permanensen harcoljunk a szabadságunkért tatárral, törökkel, Habsburgokkal, kommunistákkal, brüsszelitákkal. De bennünket megedzett a történelem, álljuk a sarat.
A forradalom áldozatai itt és máshol az országban nem csak erkölcsileg tisztán állnak előttünk, hanem az önfeláldozó hazaszeretetre is példát mutattak. Túlerővel szemben is megpróbálták a lehetetlent. Példaként állt előttük történelmünk számtalan küzdelme, ahol a túlerővel nem törődve harcoltak elődeink a szabadságért. Budapesten és máshol 1956-ban a világ egyik legerősebb hadserege ellen, itt kint a határőr laktanyánál pedig a fegyverekkel szemben fegyvertelenül. Talán a határőrlaktanyához vonulók is elhitték azt a hazug bíztatást, hogy keljetek fel, majd jön nyugatról a segítség. De bizony, ahogy oly sokszor történelmünk folyamán odavetettek a gonosznak, cserben hagytak a nagyhatalmak. De ők mégis megpróbálták, önfeláldozó módon küzdöttek. Dicsőség a hősöknek.
Köszönhetően az akkori áldozatoknak és hősöknek is ma itt békében, független nemzetállamként élhetünk. De a figyelmünk nem szabad, hogy lankadjon, mert láthatjuk, hogy 1956-hoz hasonlóan ma is vannak olyanok, akiknek nem érdeke a magyar nemzet, a magyar kultúra és a hősök hagyatékának megőrzése és ápolása. Itt vannak közöttünk azok, akik egy tál lencséért, guruló dollárokért, jól fizető brüsszeli állásokért bármikor készek újra és újra saját nemzetük ellen fordulni. Talán fegyverrel még nem, de sunyi aknamunkával igen. Közöttünk vannak azok, akik nem szégyellik, hogy egy hiteltelen, magát politikusnak képzelő ember az ’56-os lyukas zászlót akarja pártja jelképévé tenni. Vigyáznunk kell kivívott szabadságunkra, mert csak akkor tudunk méltókká válni azokhoz, akikre most itt és szerte az országban emlékezünk.
Tisztelt Emlékezők!
A menet most elindul azon az úton, amelyen 1956. október 26-án oly sokan elindultak, hogy közülük több mint százan ne tudjanak visszajönni, mert a kegyetlen sortűz végzett velük. A gyász érzése költözik most minden emlékező szívébe. Elhelyezzük majd a koszorúkat és a kegyelet virágait Rieger Tibor Golgota emlékművén. A kopjafák tövében pedig őértük is a reménység és a küzdelem mécsesei fognak lobogni. Köszönöm, hogy meghallgattak!